El sem hiszed, hogy mennyire boldog voltam, amikor megkaptam a leveledet, hogy benne vagy.

Na, de: Miért ne oszthatnád meg mással a lelked eldugott kis bugyrait? És te miért ne merészkedhetnél le oda?
A félelem nagyon sok mindenkiben operál, sokszor túlontúl erősen, és ebből születnek azok a gondolatok, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég okos, nem vagyok elég csinos, nem vagyok elég. Nem vagyok képes semmire, egyáltalán minek is létezem? De tudom, és te is tudod, hogy képes vagy ezt legyőzni, mert mindenki képes arra, hogy odategye magát és megmutassa a kis hülye démonoknak odabent, hogy nem ők a főnökök. Nem szégyen a félelem, csak meg kell találni, hogy mégis mitől parázunk.

Egy másik beengedése sokszor kétesélyes: Azt gondolod, hogy ő egy megfelelő személy, hogy együtt cipeljetek egy csomó súlyt, aztán meg ő lesz az, aki kést döf a hátadba és megkérdezi, hogy miért fáj? Ilyenkor legszívesebben eltűnnénk az időben, siratnánk az együtt töltött időt, hogy milyen hülyék is voltunk. Aztán ott a másik, hogy tényleg ő az, aki mindig ott lesz veled jóban-rosszban, koncerten-nemkoncerten, ő lesz az, aki hátra fogja a hajad, ha hánysz. Persze, ezekre visszagondolva úgyis elsírod majd magad, csak éppen nem a hiányérzettől és a csalódástól, hanem attól, hogy milyen idióták is vagytok/voltatok néha. Valamilyen szinten mind a kettő szép amúgy. Az első azért, mert megtanított, hogy nem mind arany, ami fénylik, és arra is, hogy attól, hogy valami megromlott, nem kell feltétlen paradicsommal megdobálni, mert ha visszaemlékszel, akkor a sok jó pillanat is eszedbe jut, hiszen sokszor veled volt, csak a befejezés csúnya. Aztán a másik szintén megtanít valamire. Megtanít erősnek lenni, kitartónak, hogy mit jelent küzdeni a másikért és a másikkal. Nem jobb egy csatában egy barát mellett a vesztedbe rohanni, mint egyedül?
Csak elkezdeni nehéz. Mondjuk pont én beszélek! Én is ilyen vagyok. Nem szívesen kezdek bele semmilyen új kapcsolatba, mert megrettenek a tapasztalataim miatt, de próbálok normálisan közeledni a világhoz, mert ha nem nyitnék az univerzum pofán cseszne valamivel, ami azért lehet fájna. Én az elutasítástól félek a leginkább... Vagyis, azt hiszem.
De hát, nincs mit tenni. Ha te nem nyitsz, valaki kinyit, mert néha a szemétdomb felett is felragyog a szivárvány.
Olvastam valahol, hogy egy igaz barátság kialakulásához 7 évnek kell eltelnie. Te erről mit gondolsz? Meg magáról a barátságokról?
Várom válaszodat!
Cat